humor: MÓRA A KÖNYVHÉTRŐL (és hamarosan: Volt egyszer egy Balcsi... Balaton-irodalom 1960–1989)

Móra Ferenc • Hogyan kellene a könyvhetet rendezni? (1930)

Azért felelek erre a kérdésre, mert nem intézte hozzám senki. Ha kérdezték volna tőlem, akkor alighanem halhatlanná lettem volna. De vidéki ember létemre jólesik kérdezetlen belekotyognom a pestiek dolgába, s megmutatni nekik, hogy nekünk is van ám magunkhoz való eszünk, azért hogy mink vidékiek vagyunk.

Azt én is mondtam még tavaly, hogy mikor nem kell könyvhetet rendezni.

Ahogy fölértem Pestre a kiadóm sürgönyére, az volt hozzám az első kérdése, meddig maradok fönt. Hát ameddig a könyvhét tart.

– Nagyszerű. Szóval az egész héten!

– Dehogy. Holnap estig. Akkor vége lesz a könyvhétnek is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy megérkeznek a fagyosszentek, és zuhogtatnak napszámra olyan záport, hogy az még a kritikusokat is elmossa az utcákról. Pedig azok legtöbbet kibírnak, szegények. De hát mit értenek maguk, pesti emberek a kalendáriumhoz?

Az eső csakugyan meg is érkezett menetrend szerint, és elmosta az egész könyvhetet. Ebben az volt a jó, hogy legalább a fagyosszenteket lehetett okolni.

De mi lesz az idén? Látom, most kijátszották a három mogorva szentet a könyvhét rendezői, de most már az a kérdés, ki lesz, mi lesz az oka, ha eső nélkül is leégünk?

Tudok én kádenciát erre is, de annak már csak a jövő esztendőben lehet hasznát venni. Szegedi észjárás szerint kell megrendezni a könyvhetet, s én mint könyvtárigazgató, tavalyi tapasztalatok alapján mondhatom, hogy akkor biztos a nagy forgalom.

A szegedi felfogás ugyanis az volt, hogy a könyvhéten a könyvtár tartozik megvenni a közönségtől minden nyomtatott papirost, mégpedig azon az áron, amit követelnek érte.

Mondhatom, akkora tolongást én még soha nem láttam a könyvtárban. Különösen a női nemen levő nemzet tett ki magáért.

Az óvatosabb nem is hozta be mindjárt a könyvet, csak bejelentette:

– Borzasztó öreg könyv, kérem, nem is adnám el, mert még a szépapám hagyta ránk, de tetszik tudni, ezek a nehéz idők… Mint szegény menekült…

– Tudom, tudom.

– Hát mennyi idős?

– Én kérem? Én… én…

– Pardon, a könyveket kérdezem.

– Ja igen – könnyít magán egy sóhajjal az ügyfél. – Olyan régi könyv ez, kérem, hogy a Pozsony mindenütt Pofonnak van nyomtatva. Azt mondják, tán még a könyvnyomtatás előtti időből való.

– No – mondom –, az nagyon érdekes nyomtatvány lehet, amit még a könyvnyomtatás előtt nyomtattak. Pláne magyarul. Hát csak tessék behozni, majd föltekintjük.

Miután az úrhölgy előkészít rá, hogy itt le kell venni a kalapot, mert a pesti múzeum már négy évvel ezelőtt százötven pengőt ígért a kincsért, másnap csakugyan behozza a nevezetes állatot. Be van csomagolva újságpapirosba háromszorosan is, s míg bontogatja, nem minden büszkeség nélkül mondja, hogy nincs már ennek táblája se, olyan borzasztó régi könyv.

Hát ez a kisebb baj. Nagyobb az, hogy már címlapja sincs a nagy régiségtől. De azért pápaszem nélkül is megmondom neki, hogy ez a Svastics Ignác Magyarok históriája, mégpedig az 1805-ik esztendőből való kiadás. Ha az eleje megvolna, meg a vége se hiányozna, testvérek közt is megérne két és fél pengőt.

– Tessék? – riad rám az úrhölgy, mint a kígyócsípett.

– Azért mondom, nagyságos asszony, hogy „testvérek közt”, mert nekünk nem ér annyit se. Nekünk olyan példányunk van belőle, aminek eleje is van, hátulja is.

– Akkor nem is ilyen régi az – mondja dacosan az úrnő, és mérgesen néz rám. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy a régi könyvet úgy állítják elő, hogy leszakítják a tábláját és kitépnek belőlük egy-egy levelet.

– Hát aztán mit csináljak én most? – von felelősségre igen szigorúan.

Nem jó az, ha ketten haragszanak egyszerre, ennélfogva mosolyogva tanácsolom neki, hogy legjobb lesz Svastics Ignácot Pestre vinni, mert ha ott négy év előtt is adtak volna érte százötven pengőt, most bizonyosan adnak kétszázat. Az ilyen dolog, ahogy avul, úgy javul.

A könyv igen, de az úrhölgy nem. Egy nap múlva megint itt van a romlásnak indult hajdan erős könyvvel.

Csakhogy most már nem énhozzám hozza, hanem a könyvtáros úrhoz viszi, aki még ifjú ember, és nem olyan kérges szívű, mint én. Szeretetreméltóságban valóban nincs hiány a könyvtáros úrnál, ellenben a könyvet még jobban lecsökkenti, mert az értékelését úgy szövegezi meg, hogy „kár volt ezt ilyen szép nagy újságpapírba csomagolni”. Ennélfogva az úrhölgy abban a meggyőződésben távozik, hogy itt nem értenek a könyvekhez, a segéd csak olyan szamár, mint a principális, s egyformán lelketlenül bánnak a szegény menekülttel. Aki Svastics Ignácot önzetlen lelkesedéssel ajánlja fel a haza oltárára két-háromszáz pengő forintért.

A könyves férfiakkal még nehezebb volt boldogulni. Azok személyes sértést látnak benne, ha az ember megmondja nekik, hogy az 1830-as kiadású Corpus Juris nem ér annyit, mint egy adómentességet élvező, kétemeletes új ház. Majdnem lovagias ügyünk lett belőle, mikor egy magas rangú állami tisztviselőnek elárultam, hogy 1620-ból való Cicero-kötete nem ér többet tíz pengőnél, annyit is csak azért, mert a Lobkowitz hercegek egykorú exlibrisze van beleragasztva.

– Szóval ötven pengővel többet?

– Minél? – nézek értetlenül.

– A háromszáz pengőnél.

– Micsoda háromszáz pengőnél?

– Amit a könyvem ér. 1620-ból való. Több mint háromszáz éves, de arra a kicsire nem nézek. Minden száz év száz pengő. Nem?

Igen kellemetlenül lepte meg, hogy valóban „nem”. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mi a régi és mi a ritka könyv, s hogy az 1620-as Cicero könyvtári szempontból se nem ritka, se nem régi.

Nem ért semmit. Úgy csóválta a fejét, mint aki tisztában van vele, hogy én meg akarom csalni.

Éppen az asztalomon feküdt egy nagy pesti antikvárius katalógus, a Ranschburg Gusztávé. Nézzük meg, hátha véletlenül benne van.

Benne is volt. Mutatom a nagytekintetű úrnak.

– Tessék, Cicero: De officiis. Mediolanum, 1620. Az ára tíz pengő.

A nagytekintetű rámered a katalógusra, megnézte a címlapját, aztán elmosolyodott.

– Hja, Ranschburg! Most már értem. Az is zsidó.

Hát így lett volna az ügy lovagiassá, ha én sértődős ember volnék. De csak visszamosolyogtam a nagytekintetűre.

– Tévedni tetszik. Én rosszabb vagyok a zsidónál is. Írásban, sőt nyomtatásban is bebizonyíthatom.

Elhitte bizonyítás nélkül is, nyilván ő is hallotta vagy olvasta már, s így elmaradt a lovagias ügy, én pedig megmaradtam. Ezért vagyok most abban a kellemes helyzetben, hogy jótanácsot adhatok a pesti kollégáknak legalább a jövő esztendei könyvhétre. Azt úgy kell megrendezni, hogy a magyar író köteles megvenni azokat a könyveket, amiket a közönség óhajt értékesíteni. Fogadom, akkora lesz a tömegelés, hogy olyant nem látott Pest Mátyás királlyá választása óta.

* * *

~~~balcsi.eu~~~

Egy kis humor-előzetes novelladarabka a hamarosan megjelenő Volt egyszer egy Balcsi… című könyvből. A valós helyszínt: a fürdőhelyet, még a cukrászda nevét sem nehéz kitalálni, de ki lehet a szerző?

Tejszínhabszagú cukrászda a balatoni fürdőhelyen. A nyúlós esővel eltelt, hosszú délelőtt most petyhüdt délutánná változott a feltámadt kánikula tapadó ölelésében. A forró, nagy terasz tömött. Egy négyes asztalnál a mama, hosszúra nőtt fiatalúr fiával. A mama terebélyes, de elhervadt tortaszelet, fia sósrúd, a sószemek a pattanások rajta. Fagylalt, miegyéb; esznek, halkan unatkoznak. A mama kétszer rákezdi: ha hazautaznak, ecetes uborkát tesz el.

– Mit gondolsz, annyit rakjak el, mint tavaly?

A fiú bágyadtan nézi a cukrászda piros függönyeit. Függöny, eső, téli uborka. Ásít.

Ekkor belibben két lány. A cukrászdában a szemek felvillannak – sok az öreg, közel van a szívkórház. A két lány feszülő nadrágban, formás, kerek a felsőtestük a könnyű pulóver alatt, pántos cipő lábukon – üdék, csinosak, már kibomlott két szép bimbó. Körülnéznek, sehol üres asztal. Szó nélkül leülnek ide, a mamához. A fiú szeme örömmel megrebben, a mama mérgesen elfordul. Milyen neveletlenek ezek a fiatalok, még annyit sem kérdeztek: szabad?

Az asztalnál megáll a felszolgálónő, csipkés kötény, fehér bóbita, unott arc. Az egyik lány felnéz rá, szemében apró villanás, arcán mosoly-jelzés:

– Eis, bitte… – vagyis fagylaltot akarnak. A másik lány két piros körmű ujjával mutatja: kettőt.

– Vanília, eper, csokoládé? – a felszolgálónő üzleti hangon sorolja.

A két lány összenéz. Aztán csak kedvesen bólintanak.

– Hozok nekik vegyesen – a felszolgálónő a mamához intézi a szót –, a fene tud ezekkel beszélni…

A mama már az előbb felkapta a fejét. A szék, ahogy most arrébb fordítja, megnyikordul alatta:

– Hozza nekik vegyesen, persze. – A mama alaposan megszemléli a lányokat. Lehajol az asztal széléig, még a pántos cipőkre is kíváncsi.

A lányok kanalazzák a fagylaltot. A mama ravaszul, titokban megböki a sósrudat, kis habozással aztán, szelíden a lányokhoz fordul:

– Gut?

– Sehr gut – felelik illedelmesen a lányok, szinte egyszerre. Szép, hosszú kezük van.

A mamán a feleletre azonnal földöntúli öröm:

– Német lányok – magyarázza sósrúd-fiának –, ízlik nekik…

– Jó bizony itt a fagylalt – mondja a sósrúd tárgyilagosan. Az egyik lány nagyon tetszik a sósrúdnak, a magasabb, majdnem elnyeli a szemével.

– Ungarisch – mondja gyorsan a mama a lányoknak, s megkoccintja kanalával a fagylaltos poharat –, ungarisch! – Mintha a gulyásra mondaná, vagy hallére, vagy csikóbőrös kulacsocskára.

S most már teljes terebélyével a lányok felé ül – kövér, hullott magvú, nagy napraforgó –, széles mosoly az arcán; teli igaz magyar vendégbarátsággal, aranyfogat is mutató, szívélyes szájszéthúzás: hadd lássák az idegenek, tenyerünkre vesszük őket. Nézi a lányokat mind közelebbről, közben az arca megfeszül, de a mosolygás nem távozik róla. Aztán kicsit, két ujjal megérinti az egyik lány könyökét. A lány felnéz a fagylaltról.

– Ikk – kezdi a mama. Csak lassan folytatja:

– Ikk – önmagára mutat. – Ikk… Germania…

– Azt mondom nekik – magyarázza más hangon, anélkül hogy fejét elfordítaná, sósrúd-fiának –, én voltam már Németországban.

A sósrúd pattanásai piroslanak. A nagyobbik lányt falja nézésével.

– A mama volt Németországban, igen…

– Most hallgass! – szól rá a mama izgatott szigorral, a leintés idejére kialszik a mosolya, de aztán persze ismét felragyog az arcán, teljes napsütésben.

– IBUSZ – mondja nagy hangsúllyal –, Ikk, IBUSZ, Germania… Cváj – mutatja két vastag, gyűrűzött ujjával –, cváj hét, Germania…

A lányok bólintanak. Fagylaltnyalogató, helyes cicák, az egyik tornyos frizurás, a másik festett szemöldökű kisdémon, pisze orrocska.

– Ikk – folytatja a mama kitartóan, nagy lélegzetvétellel –, einmal Passau auch… Ikk MAHART, aztán vonat… – toldja magyarul teljes erővel; előredől, utánozza a vonatot:

– Sss, sss, ss… Ikk!

A fiú nyálcsurgásig bámulja a magasabbik lányt. Aztán ő is beleszól, persze magyarul, a hangja megcsuklik:

– Én nem voltam… Csak a mama…

A mama egy pillanatra fia felé fordul. Arcán még nagyobb öröm: a fia, új téma. Gyorsan a lányokhoz:

– Ikk – a fiára mutat. – Sohn! Fiam! György, Georgius.

– Georg – mondja csendesen a toronyfrizurás, mint amikor a tanító kijavítja a helytelen feleletet.

– Ja – helyesel nyomban a mama. – Ikk, Sohn…

A fiú gyorsan felugrik, meghajol. A lányok szívélyesen mosolyognak. A fiú közelebb húzza a széket a tornyos frizuráshoz. A cukrászda még tejszínszagúbb, mint valaha. A függönyök bíborszínben ragyognak. Az élet vanília, eper, csokoládé. Izgalmas habosság ebben az édes hűvösségben, amikor kint már javában elterpeszkedett a kánikula.

– Mama…

A mama türelmetlenül les fél szemmel a sósrúdra. Másik fél szeme folyton a lányokon.

– Mama, majd magyarázd meg nekik, amit én mondok…

A mama arca ismét fellángol:

– Ikk… – tolmácsol –, mein Georg… Ikk Sohn…

A lányok kanalazzák a fagylaltot.

A sósrúd félig kinyitja a száját – hiába, most hirtelen nem jut eszébe semmi. Kis szünet. Így ismét a mama veszi át a vezérséget:

– Schön unser fürdőhely? – dobja ki magából hévvel a kérdést – nikt? Schön?… Wasser, nikt?… Balaton!…

– Báláton – felelik a lányok szinte egyszerre.